A nagyipar, az eltömegesedés, a selejt és a középszer aggasztó térhódítására adott válaszként is felfogható a legkülönbözőbb fogyasztói szegmensek minőség-forradalma a bortól, a sörön, pálinkán, kávén át a kenyérig. Mindez nagyon jól megfigyelhető az anyaországi vendéglátást górcső alá véve.
A temesvári népfelkelést kihasználó, alkotmányjogi és gazdasági rendszerváltással járó 1989-es bukaresti államcsíny után a tágan értelmezett Erdélyben eleinte nagyon lassú volt a fejlődés, de az utóbbi másfél évtizedben a lemaradás az anyaországhoz képest határozottan csökkent a jelzett területeken, idevéve az említetteken túl még a cukrászatot is.
Ott az borászat volt az első, mely magához tért, valóságos húzóágazat lett a minőség tekintetében, valóságos bor-reneszánsz indult be a kilencvenes években a prémium szegmensben. Aki benne él egy folyamatosan gyarapodó, szélesedő szubkultúrában annak könnyen torzul az optikája, hajlamos úgy hinni, hogy össztársadalmi szintű következtetéseket vonhat le a maga környezetére alapozva. A bordzsungelben ebben az időben azt láthattuk, hogy újabb és újabb szereplők lépnek a piacra a felső kategóriában, sokkal többen, mint ahányan abbahagyják a borászkodást.
Szomorú és lehangoló, hogy mindeközben a belsőmagyarországi szőlőterület kevesebb mint felére csökkent, amivel azok esetében, akik kényteleknek voltak a tömegtermelésben elhelyezkedni, megannyi értelmes, alkotó, teremtő egzisztenciát vesztett a nemzet. Másik oldalról viszont tagadhatatlan, hogy egyre több magyar bortermelő ér el a világszínvonalnak nevezhető szintre, amennyiben elfogadjuk, hogy a világversenyeken nyert érmek ennek a fokmérői. S miért ne fogadnánk el?
A tágan értelmezett Erdélyben hosszú időn keresztül Balla Géza volt a mintatértékű és egyeduralkodó termelő, szerencsére mára már egyre több nevet kell megtanulnunk, s nemcsak a nemzetközi sikereket elérő sztárokét, mint a Kárásztelek és a Nachbil pincéét, hanem minőségközpontú kistermelőkét is Mados Attilától Heit Lórin keresztül Piheni Annamáriáig, hogy csak néhány bihardiószegi termelőt említsek. De ott van a kémeri Fort Silvan, a nem magyar kézben levő, de kiváló borokat asztalra tevő Szászrégen melletti Bátoson működő Liliac, vagy a Küküllő menti Vinea pince, s példák még sorolhatók. Az is tény ugyanakkor, hogy Erdély adottságai a borászat tekintetében mindezzel együtt sincsenek még kiaknázva.
Belső-Magyarországon megannyi tényező kedvező együtthatásának eredményeként alakult ki a kilencvenes évek csodáját eredményező szinergia. A gasztronómia, még pontosabban az éttermek világa pozitívan fogadta a minőségi borok megjelenését, kialakult a szaksajtó, a létrejött megannyi szakmai szervezet, mind a közhatalmi, mind a civil szférában, az Alkonyi László által indított Borbarát magazin, s a Rohály-Mészáros házaspár szerkesztésében megjelenő Borkalauz sikerrel orientálta azokat, akik nekiálltak felfedezni a minőségi borok gazdag termésű, valósággal burjánzó világát.
Erdélyben még ma is hiányzik mindez, de lelkes termelők száma itt is nő.
A vendéglátásnak kulcsszerepe van mindebben, hiszen az emberek többsége ritkán jut minőségi borhoz. Eleve sokan érdektelenek a bor viszonylatában, sört isznak, és/vagy töményitalokat és koktélokat, akik pedig bor fogyasztanak, azok jellemzően alsó polcosat vásárolnak. Kétségkívül kell egy lökés ahhoz, hogy az ember hajlandó legyen egy jelentősebb összeget kifizetni egy olyan terméktípusért, ami kapható a negyedéért ötödéért is, legyen szó kávéról, csokoládéról, cukrászati csodákról, pálinkáról vagy másféle töményitalról, pl. whiskyről vagy tequiláról. Márpedig a minőséget meg kell fizetni, bármiről is legyen szó. Örömteli, hogy a csúcséttermek világszerte, így mifelénk is elsősorban borokkal párosítják kulináris kompozícióikat, más megoldások (pl. alkoholmentes fermentált italok és juice-ok a Michelin csillagos Saltban, vagy koktélok a turai Clarisse-ben) inkább csak kuriózumnak számítanak.
Az éttermek mellett a minőségi borfogyasztás serkentésében nagy szerepe van a borbároknak is, ahol több tucat tételt poharaznak, jó esetben szakértő felszolgálás mellett. Ebben is az anyaország jár legelőrébb, de a többszázezres, egyetemi központokat is integráló nagyvárosaink, így Temesvár, Kolozsvár és Brassó borszcénája bármikor összehasonlítható Debrecenével, Szegedével vagy Miskolcéval. Budapest elsősége ebben is vitathatatlan Kárpát medencei szinten.
Összefoglalásképp leszögezhetjük, hogy Erdély sokat ledolgozott a hátrányból az elmúlt három és fél évtizedben, de bőven van még hova fejlődjön, ahhoz, hogy beérje Belső-Magyarországot vagy a Felvidéket.
Borbély Zsolt Attila